Tisztelgés a múltnak

Jigoro Kano (1860-1938)

Jigoro Kano 1860. október 28-án született Mikagéban. A békés Oszaka öbölre néző Mikage (ma Kobe városának része) a mögötte húzódó fenséges Rokko hegységgel akkoriban Nyugat-Japán egyik legkellemesebb területe volt. Kano ősei között számos híres shinto pap, buddhista mester és konfuciánus tanító található.

Édesanyja, Sadako az egyik legjelentősebb sake-készítő családból származott (ők készítették az ismert Kiku-Masamune márkájú italt). Kano két bátyjával és két nővérével olyan családban nőtt fel, ami a környéken a legnagyobbnak és legmódosabbnak számított. Jóllehet Kano gyermekkori körülményei irigylésre méltóak voltak, neveltetése szigorúan és fegyelmezetten folyt. Kano a kedves és figyelmes édesanya képét őrizte magában, de emlékezetében az is megmaradt, hogy édesanyja nem tűrt el semmiféle helytelen viselkedést. Mareshiba személyesen felügyelte legkisebb fia neveltetését, segítette őt az alapismeretek elsajátításában és gondoskodott róla, hogy kiegészítő képzésben részesüljön a kínai klasszikusok művéből és a kalligráfia elsajátításában.
 

Sadako halála után, 1869-ben Mareshiba, aki időközben vállalkozó lett és kormányhivatalnokként aktívan támogatta a Meiji reformokban újjászülető Japán modernizációját, a családot az új fővárosba, Tokióba költöztette. A Shubei Mitsukuri iskolában kezdett angolul tanulni, majd 1873-ban beiratkozott az Ikuei Gijukuba, ahol minden tantárgyat külföldi tanárok oktattak angolul vagy németül (a matematikakönyv holland volt). Az iskolához tartozó kollégiumban a ragyogóan tehetséges, jó családból való (kissé sznob) Kano gyakran volt védtelenül kiszolgáltatva az idősebb diákok irigykedésből fakadó durva heccelődésének. Ez a helyzet természetesen nagyon zavarta, és ebben a kellemetlen időszakban hallott először a ju-jutsu-ról, arról a harcművészetről, amely a fizikailag gyengébb embert is képessé teszi, hogy szembeszálljon egy durva támadással.
 

1877-ben Hachinosuke Fukuda (1829-80) személyében rátalált egy Tenshin Shin’yo iskolához tartozó alkalmas tanítóra. Ezt az iskolát Mataemon Iso (meghalt 1862-ben) alapította. Viszonylag új jujutsu stílusnak számított, amely nagy hangsúlyt feketetett az atemi-re (az anatómiailag gyenge ontok elleni támadásokra) és a rögzítése technikákra. Fő gyakorlótársa egy Fukushima nevezetű, erőteljes nehézsúlyú volt. Mivel Fukushima nem hagyta kibontakozni a randori-ban (szabad stílusú küzdelem), Kano egy szumo birkózó barátjához fordult tanácsért, remélve, hogy ilyen technikákkal javíthatja teljesítményét. A szumo azonban nem segített, és így Kano ellátogatott a városi könyvtárba. Megnézte, milyen könyvek vannak a nyugati birkózásról, és ott talált rá egy technikára, amelyet később katagurumá-nak (emelő válldobás) nevezett el és jó eredménnyel tudta alkalmazni Fukushima ellen.
 

Fukuda ötvenkét éves korában elhunyt. Kano megpróbálta maga működtetni a dojót, de hamarosan rájött, hogy további gyakorlásra van szüksége.
 

Kano a Tenshin Shin’yo Ryu-t, Masamoto Iso (1818-81), az iskola alapítójának fia mellett tanulta tovább. Mivel abban az időszakban Masamoto már hatvanas éveiben járt, a randoriban nem vett ugyan részt, de számon tartották, mint a kata, a megadott minta szerint végrehajtott technikák mesterét. (Kano később saját tanítványainak azt mondta, hogy Masamotóé volt a legszebben végrehajtott kata, amit valaha is látott.) Emellett Masamotónak acélosan kemény teste volt, állta a fakarddal rámért ütést is. Kano Masamoto irányításával különféle katákat tanult meg és komoly előrehaladást ért el a randori gyakorlásban is; a Masamoto dojóban harminc tanítvány volt, akikkel Kano egy edzésnap során kivétel nélkül megmérkőzött. Az edzést gyakran nem fejezte be este 11 előtt, és nem volt ritka, hogy a hazafelé vezetõ úton tört rá a fáradság. Előfordult, hogy álmában újra végig küzdötte a mérkőzéseket, és kezével és lábával lyukakat ütött szobája papírból készült ajtaján.
 

Mikor Masamoto 1881-ben meghalt, Jigoro Kano a Kito iskolához (Ryu-hoz) tartozó Tsunetoshi Iikubónál (1835-1889) folytatta az edzéseket.
 

Kano szerelmes lett a jujutsuba, és hitt abban, hogy ezt a japán kulturális értéket meg kell őrizni; arról is meg volt azonban győződve, hogy hozzá kell igazítani a modern idők követelményeihez. Úgy vélte, hogy a jujutsu mélyen rejlő alapelveit a Kodokan judó-ban rendszerbe kell foglalni, és így ezek a szellem és a test fegyelmén keresztül eljuttatnak a bölcsességhez és a helyes életvezetéshez. Ami a judo kifejezést, a “lágyság útját” illeti, elmondhatjuk, hogy már több száz éve használatban volt. Számos régi szöveg például a következőképpen határozza meg a judót: “az út, amely követi a dolgok folyását”, amit Kano a Kodokan judóban úgy értelmezett, hogy ez az “energia felhasználásának leghatékonyabb módja”.
 

1890-től kezdte Kano rendszeresen tanítani a ,,judo három összetevőjét”, amit a következőképpen lehet összefoglalni:
 

A JUDO, MINT FIZIKAI KÉPZÉS. A fizikai képzés célja – tanította Kano – az, hogy a ,,test erős, jól használható és egészséges legyen”. Ezen túlmenően a fizikai képzés módszeresen kell, edzze a test teljes izomzatát. Sajnálatos – érvelt Kano-,hogy a legtöbb sport csak bizonyos izomcsoportokat edz, miközben a többit általában elhanyagolja. Ez fizikai kiegyenlítetlenséget eredményez. Kano a judo müvelői számára összeállított egy speciális bemelegitő gyakorlatsort, amit az egész test fejlesztését célozza. Emellett az edzéseken rendszeresen alkalmazták mind a katát, mind a randorit. A katákat jobbra és balra is kell gyakorolni, és így be lehet sulykolni a támadások és védekezések alapelemeit. A randori ezzel szemben szabad stílusú gyakorlás. A mozgásokat mindkét esetben a ,, seiryku zen’yo” az energia maximálisan hatékony hasznosításának elvével összhangban kell végrehajtani.
 

A JUDO, MINT SPORT. A randori a versenyzés, a Kano-rendszerben rejlő sportjelleg alapja. Az életveszélyes elemek tilosak, és a versenyzők arra törekednek, hogy a jó technika, az energia maximális kihasználása és a megfelelő időzítés segitségével tiszta győzelmet érjenek el. Azáltal, hogy a tanuló másokkal összeméri erejét, a randori annak is próbája, hogy az illetõ milyen előrehaladást ért el eben a harcművészetben. Jóllehet a randori igen fontos, Kano világosan leszögezte, hogy a versenyzés a Kodokan judo rendszernek csak egyik összetevője, jelentőségét nem szabad túlhangsúlyozni.
 

A JUDO, MINT ETIKAI EDZÉS. Kano úgy gondolta, hogy a Kodokan judo edzései hozzásegítenek ahhoz, hogy éberebbek, magabiztosabbak, határozottabbak és összefogottabbak legyünk. Még ennél is fontosabb azonban, hogy a Kodokan judo ahhoz is vezérfonalat ad, hogy megtanuljuk Kano másik lényeges alapelvének, a ,, jita koyoei”-nek , az ,,egymás segítése és az egymással való együttműködés elvének” az alkalmazását. Bizton állíthatjuk, mindenki számára óriási előnyökkel járna, ha a társadalomban is érvényesülnének a Kodokan judo elvei: a szorgalom, rugalmasság, gazdaságosság, jómodor és az etikus magatartás.
 

Tanításaiban Kano az öt alapelv mindennapi életben való fontosságát is hangsúlyozta:
1. Gondosan figyeljük önmagunkat és helyzetünket, gondosan figyeljük meg a többieket, és mérlegeljük a helyzetet!
2. Bármire is vállalkozunk, ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést!
3. Mérlegeljünk körültekintően, cselekedjünk határozottan!
4. Ismerjük fel, mikor kell megállni!
5. Maradjunk meg középúton a lelkesedés és a depresszió, enerváltság és passzivitás, valamint az esztelen vakmerősködés és gyáva visszahúzódás között!
 

Az ezt követő három évtizedben, Japánban, a Kodokan judo folyamatos térhódítása ment végbe. Ezekben az években Kanónak minden perce be volt táblázva. Vezette a Kodokant, a Tokiói Általános Főiskola igazgatója volt, és tagja volt számos fontos kormányzati tanácsadó testületnek. Mindemellett 1909-tõl a Nemzetközi Olimpiai Bizottság japán delegációjának vezetője lett, 1902-ben pedig beválasztották őt még a Felső Ház tagjai közé is. Így aztán, - jóllehet egész életében tanította a Kodokan judót és fellépett bemutatókon – harmincas éveinek közepétől tényleges edzésben szinte alig vett részt.
 

Ha figyelembe vesszük, hogy állandóan úton volt, nem meglepő, hogy utazás közben érte a halál. 1938-ban részt vett az Olimpiai Bizottság Kairóban tartott ülésén és elérte, hogy Tokió kapja meg az 1940-es olimpia rendezésének jogát (a II. világháború kitörése miatt ez végül elmaradt). Az európai küldöttek azt akarták, hogy a játékokat augusztusban rendezzék, de Kano ehelyett a szeptembert javasolta: ,,Japánban, augusztusban az időjárás nagyon forró és párás, a japán versenyzők hozzá vannak szokva az ilyen nyomasztó hőséghez, és a más országokból érkezett sportolókkal szemben ez egyértelmű előnyt jelentene számukra.’’
 

A Tokióba való visszaúton a Hikawamaru fedélzetén Kano megbetegedett és 1938. május 4-én, 78 éves korában békésen elszenderedett. Kano életét és tanítását legjobban azok a tanai foglalják össze, amelyeket a Kodokan judo megalapításakor írt le:
 

„Nincs fontosabb az ég alatt, mint az emberek tanítása:
Ha egy arra méltó személyt tanításban részesítünk,
Ez sok más emberre is hatást gyakorol.
Amit egy nemzedék jól megtanul,
Száz utána jövőnek is továbbadhatja.”